2. rész

Úgy gondoltam nem leszek bunkó és beszélgetésbe elegyedem kísérőmmel.

-Dorian jól érzem, hogy maga vámpír?

-Igen , hölgyem.

-Akkor mégis most, hogy hogy nem egy koporsóban alszik?

-A mesterem kifejlesztett egy olyan szérumot, melytől félig újra embernek érezhetem magam. – mondta halkan.

-Értem. De maga nem erősebb, hiszen ha tippelhetek van már 200 éves is.

-Kereken 220 éves vagyok. A mesterem pedig nem érdemel halált, hisz megmentette a testem, mert életem már nincs, hisz halott vagyok.

-Én angyal vagyok, szóval nekem sincs sok életem.

-Higye el hölgyem…

-Angel. – vágtam a szavába.

-Angel. – nagy nehezen, de kimondta a nevem – Tudja a kedvesemet vámpírok ölték meg, akkor még halandó voltam. A lány, akit szerettem védelmező volt, mint ön, a vámpírok, akik megtámadtak nem tudták, hogy ki is ő pontosan, nem érezték angyalai auráját, mint most én az önét. Így egy este betörtek hozzánk, őt megerőszakolták, majd miután felfedte szárnyait megfosztották tőle. De nem itt volt a gond, abban halt meg, hogy engem védett. Ha ő nincs, a vámpírok szétharapják a testem.

-Dorian miért mondja el ezt nekem?

-Mert ön is angyal és tudom, hogy megbízhatom önben Angel. Bár sok mindent köszönhetek a mesteremnek, de ön is nagyon jól tudja, hogy milyen rivalizálások vannak vámpír és farkas között. Számomra minden egyenes nap megalázkodás, gyenge vagyok kisasszony…idős , de gyenge.

-Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem Dorian. – kicsit meghajolt és kezemet kicsúsztatta a kezéből. Észre se vettem, hogy már meg is érkeztünk egy kis elpreferált boxhoz. Két férfi és egy fiatal lány ült a puha vörös prémmel beborított padokon. Az idősebbik férfi kedvesen mosolygott és hellyel kínált. Oldalra pillantottam és kísérőm már sehol sem volt. A hátamon szaladgált a hideg. Bevallom féltem, nem is kicsit. Talán jobb lett volna, ha Max is jön velem. Leültem vettem egy mély levegőt és lassan próbáltam kifújni.

-Izgul kedves? – kérdezte az idősebbik férfi. Ő volt tegnap a pincében.

-Inkább félek. – mit köntörfalazzak, ha akar úgy is megöl.

-Nincs oka kedvesem, nem bántom, ha csak nem ad rá okot. A nevem Philippe Loup. Ő itt a fiam Marcell, ön mellett pedig a lányom Suzette. – gyorsan kezet fogtam mindenkivel. Marcell szőke haja és hideg kék szeme még jobban megrémített, mint a mellettem ülő Suzette, aki nagyon hasonlított valakire, de nem tudom, hogy kire. Magas, karcsú nő volt, míg Marcell alacsony kis izom kolosszus, mint az apja.

-Miss Moor. – kezdte Suzette – Kérem, mesélne nekem kicsit a munkájáról?

-Igen ez jó ötlet. Legalább megtudom miért is olyan fontos önnek Gabriell arkangyal.

-Védő vagyok, feladatom a 8, Földön tartózkodó arkangyal védelmezése. Mindegyik angyalom a Föld különböző területein élnek, Gabriell például Németországban. Ha valamelyik angyal elveszti szárnyait letaszítottá válik, elveszti az erejét, ezáltal gyengül a kapocs köztük. Viszont ha meghal, elszakad és apokalipszis veheti kezdetét. A Föld a nullával válhat egyenlővé. Röviden ennyi.

-Csodálatos.  – jegyezte meg Mr. Loup.

-De nem mesélni jöttem, hanem alkut kötni. Mit kérnek az angyalomért cserébe.

-Önt. – vigyorgott Marcell.

-Tessék? – kezdtem kicsit megijedni, hogy értik, hogy engem akarnak?

-Na de kis fiam! Nem ezt beszéltük meg. – dorgálta meg fiát – Elnézést. Szerény személyem a lányát akarja vissza kapni.

-Kit?

-Marie-t. Nem mesélt rólunk? Bevallom, őszintén ez fáj a szívemnek.

-Sajnálom. De Marie az én családomhoz tartozik, már évek óta. – próbáltam szigorú hangnemet megütni, de nem jött össze. Suzette csilingelő hangon felnevetett.

-Ez esetben a fiamnak kell adnia magát.

-Vagy a kis szárnyatlant kapom meg. – komolyodott meg újra Suzette. Közben rájöttem, hogy kire hasonlít, egyértelmű, hogy Marie nővére, viszont Marcellre egy kicsit sem hasonlít. Hisz őt inkább mondanám orosznak, mint franciának.

-Szóval, ha Max vagy én lefekszek valamelyik gyerekével, vissza kapom az angyalom? – kérdeztem és úgy tettem, mintha gondolkodnék – Sajnálom uram, de ez undorító. Inkább megszerzem a magam módján. – mondtam és felhörpintettem az idő közben kihozott vizemet, felálltam és a kijárat felé vettem az irányt. Ám hirtelen szédülni kezdtem. Dorian kapott el és elkezdett velem futni. Mire kiértünk szárnyaim önálló életre keltek és felfedték magukat akaratom ellenére.

-Mi a …. – tértem magamhoz a parkolóban. Körém gyűlt egy kisebb turista csoport és fényképezni kezdtek. 

-A kocsiba…gyorsan. – parancsolt rám, közben rám terítette földig érő kabátját. Beugrottam a kocsiba és visszanéztem,  az ajtóban három dühös vérfarkas jelent meg, akik üldözni kezdtek. Dorian vagy 200-al ment, folyamatosan figyeltem az utánunk szaladó, habzó szájú farkasokat. Hirtelen egy éles kanyar következett.

-Hova megyünk? – kérdeztem aggódva. 

-Tudom, hogy hol tartják foga az angyalt, oda viszem kisasszony. – most nem törődtem a megszólítással, csak ahogy nyikorogva fékezett a kocsim, kipattantam a hátsó ülésről és rohantam Gabriellért. Dorian mögöttem szaladt, tényleg igaz, hogy a vámpírok még akkor is gyönyörűek, mikor szaladnak. Hirtelen megelőzött és a zsebében kotorászott. Kivett egy apró kulcsot, majd megtorpant egy hatalmas ajtó előtt. A szobában nem volt semmi és senki, csupán egy szék, amin Gabe ájult teste volt. Próbáltam rákapcsolódni, de nem volt energiája befogadni.

-Haldoklik. – suttogtam.

-Kérem siessen. – parancsolt rám szelíd hangon Dorian. Kettétépte Gabe kezeit és lábait összekötő láncot, majd a vállára borította. Akkorát üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész pince beremegett. Dorian a fülébe súgott egy gyors bocsánatot és szaladásnak eredt. Az én dolgom csak az volt, hogy tisztítsam a terepet. Két magas, körülbelül 2 méter, rövidre nyírt izom kolosszus tornyosodott elénk.

-Feküdj! – üvöltöttem el magam és kikaptam a hónom alól a fegyverem. Jól sejtettem mind kettő vérfarkas volt, mert amint beléjük lőttem az egyik fegyverből a komplett tárat, holtan, farkas énjükben rogytak össze. – Szemetek. – tapostam rájuk és szaladtunk tovább. A szárnyaim kicsit gátoltak a gyors futásban, de hiába próbáltam őket eltűntetni sehogy se ment. Ahogy kiléptünk a raktár épületből egy magas, fekete bundájú vékony farkas ugrott elém. Dorian kezébe nyomtam a kocsi kulcsot és rá parancsoltam, hogy vigye haza Gabriellt, aki időközben felébredt és az erős fájdalmaitól hangosan zokogott új társam vállán.

-Suzett. – morogtam és előkaptam a másik fegyverem. Tudtam, hogy takarékoskodnom kell a lőszerrel, mert nincs nálam másik tele tár.

-Én kicsi angyalkám. –hörögte és elkezdett felém szaladni. De gyorsabb voltam nála és egy jól irányzott lövéssel elkaptam a vállát. Nyüszítve rogyott össze. Megfordultam, hogy elkezdjek rohanni, de valaki ellökött és rám mászott. Elkezdte a szárnyaimból tépkedni a tollakat és hasamat nyalogatni. Mivel a szárnyaim a testem része a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált minden egyes toll kiszakításakor.  Próbáltam ellenkezni, de a rajtam fekvő szörnyeteg egyik kezével a fejem fölé emelte a kezeim és a földre szorította. Másikkal a már így is szakadt ingemet szaggatta rólam le. Végre a szemébe tudtam nézni és felismertem a hideg kék szemeket.

-Te görény. Engem aztán nem kapsz meg. – mondtam és amilyen erősen csak tudtam beletérdeltem nemesebbik felébe. Hiába volt bundában és voltak állati ösztönei, ember volt….ráadásul férfi. Elengedte kezeim és hangosan felvonyított. 

-Ribanc, most megdöglesz. – próbálta félelmetesen mondani, de nem jött össze neki. Kibújtam alóla és futásnak eredtem. A három vérfarkas körbe vett, úgy vicsorogtak felém, mint ha én lettem volna a vacsora, de igazából csak ölni akartak. Megsértettem őket, legyőztem őket és ezt nem jól tűrik, belegázoltam a tökéletesnek hitt lelki világukba. Menekülnöm kellett, nem jutott jobb az eszembe, becsuktam a szemem és előhívtam igazi énem, bár most valószínű az energiám felére csökken, de ez az utolsó választásom. A testem minden része hófehér izzásba kezdett, a szárnyam meggyógyult, halottam a körülöttem álló szörnyetegek hangos vonyítását, ami egy idő után nyöszörgéssé kezdett válni, a testem egyre fényesebb lett, ami egyre jobban bántotta a szemüket. Lendületet vettem és felrepültem. Nem tudom az emberek mit gondolhattak, mikor megláttak a délutáni égbolton egy hatalmas fénylő, repülő valamit.

Haza érve annyi energiám nem volt, hogy az ajtóig elmenjek, ahogy leszálltam össze is estem. Gyenge voltam, de tudtam, hogy ha életben akarom tartani Gabriellt össze kell szednem minden energiám.

-Angel. – hallottam meg Marie kedves hangját,a kezem szorongatta és sírt.

-Jól vagyok. – suttogtam, de egyáltalán nem éreztem magam jól. Sikerült össze szednem egy mélyebb karmolást, a kezem tele volt karcolásokkal, a szárnyaim zsibbadtak és fájtak egyszerre.

-Dorian! – kiáltotta Marie és már meg is jelent mellettem. A karjaiba vett és elindult velem a ház felé.

-Köszönöm.  De hol van Max? – kérdeztem halkan.

-Gabriellt próbálja megnyugtatni. Nagy fájdalmai vannak. – az utolsó szó mintha valahonnan messziről érkezett volna. Elaludtam. 

Egy sötét erdőben keltem a földön fekve. Elkezdtem a többiek után kutatni, de senkit nem találtam. Elindultam, de fogalmam sem volt, hogy hova jutok. Messziről fényt láttam, egy kis ház volt. Az ablakok kitörve, az ajtó a háztól jó 5 méterre darabokban. Hirtelen egy hangos női sikolyt halottam futásnak eredtem. Azt ajtón beérve a ház romokban hevert, újabb női sikoly, elkezdtem felfelé rohanni, de többször is elestem néhány kiálló deszkadarabkán.

-DORIAN! – halottam újra a női hangot. Hol vagyok? Beléptem a szobában és megláttam a meztelen nőt, körülötte három vámpírt, mellettük ott feküdt ájultan az említett személy, és a nyakán lógott egy egy fiatal kedves lánynak tűnő vámpír, hangosan felkacagott miután levált Dorian nyakáról. A férfi csupasz mellkasa tele volt harapás nyomokkal.

-Elég! – üvöltöttem, de mintha meg sem hallották volna. – Hagyják már abba. – próbálkoztam újra, de semmi hatást nem váltottam ki. Oda szaladtam a lányhoz és megpróbáltam elhúzni Dorian mellől, de nem bírtam megfogni. Ekkor jöttem rá, Dorian emlékeiben vagyok. De hogy lehetséges ez? A nő időközben kiszabadult a három vámpír fogságából és kedvese segítségére sietett. Meztelen teste tele volt kék zöld foltokkal, a belső combján megalvadt vér volt, hófehér bőrén már szinte feketének tűnt. Az egyik magas, vékony vámpír elindult felé, de a lány gyorsabb volt és egy deszka darabot szúrt a vámpír mellkasába, az hangosan felkiáltott és rángatózva a földre esett, aztán a másik kettő próbálta megközelíteni, az egyik elkapta a lány szárnyait és teljes erőből kitépte azokat. Nem sikoltott, csak egy kósza könnycsepp gördült végig maszatos arcán. Kihúzta a halott vámpír testéből a deszka darabot és beleszúrta a másik vámpírba. Már csak ketten voltak. Dorian közben fölébredt és próbált küzdeni, de a vámpír erősebb volt.

-Elizabeth. – nézett kedvesére, arcán egyszerre volt fájdalom és szenvedés.

-Elizabeth? – ismételtem, mert közelebb mentem és megláttam az angyal arcát. Belőle lettem újjá teremtve, ha úgy vesszük ő az anyám. Hát ezért volt velem olyan kedves Dorian, hiszen majdnem úgy nézek ki, mint a szerelme. Csupán annyi volt a különbség, hogy neki barna szemei voltak és alacsony volt.

-Szeretlek. – suttogta Eliza és egyik kezével a mellkasán keresztül szúrta szíven a mögötte álló vámpírt, másik kezével pedig megölte a szerelmét megtámadó lányt.

-Ne! – zokogott a férfi és halott kedvesét ölébe húzta. A lány egyszer csak semmivé lett, ekkor születtem meg én. Dorián csak zokogott és ide-oda ringatózott.

A szemeim hirtelen kipattantak és az ágyamban találtam magam. Az erőm mintha visszatért volna.

-Dorian! – kiabáltam és szaladtam le a lépcsőn. Megláttam a nappaliban ülve, Marieval néztek valamit a tévében. A szemeim megteltek könnyekkel. – Sajnálom. –mondtam halkan és lehajtottam a fejem. A férfi felállt, közelebb jött hozzám és szelíden megfogta az állam. Bár a bőre fakó fekete volt a szemeiben kihunyt az élet apró lángja. Halott szemekbe néztem.

-Nem a te hibád volt. – mondta kedvesen és magához ölelt.

-Mégis úgy érzem.