4. rész

„Hol vagyok?” kérdezem magamban. Sötétség vesz körül, a falak közvetlen mellettem vannak, a lábam alatt nem érzem a talajt. „Hol vagyok?” merült fel újra bennem.  Megpróbáltam kinyújtani a kezem, de valami akadályba ütköztem, mintha üveg lett volna. A levegőt egyre szaporábban veszem, a mellkasom egyre gyorsabb tempóban kezd mozogni fel és le. A fülemben hallom szapora szív verésem. „Nem szabad pánikba esnem. Angel ne ess pánikba!” - biztattam magam.

-Angel….- jött valahonnan egy ismerős rekedt hang.

-Angel….- egy másik, egy kis lány hangja, a sok zokogástól rekedt.

-Megígérted, hogy segítesz. – a harmadik hangot már megismertem Zadkiel, a hangját ugyan hallottam, de ő magát nem láttam.

-De én segítek. – kiabáltam.

-Nem igaz.

-Max? – a hangja egész közelről jött – Max segíts! Ments meg!

-Minek? Hogy folyton visszautasíts? – a hangjából gúny halatszódott.

-Mi? – lepődtem meg. – Hogy mondhatsz ilyet?

-Mond ki!

-Mit?

-MOND KI! – üvöltötte.

-Nem lehet. – könnycsepp gördült végig az arcomon.

-Nem lehet? Dehogynem, csak nem akarod, mert csak azért kellek, hogy legyen akin levezesd a kurva feszültséged. Az, hogy én mit érzek…hmm~ leszarod. Csak, hogy tudd innentől kezdve magasról, nagy ívben. És nézd csak… - felgyulladt egy vakítóan fehér neon lámpa. Zadkiel halott kedvesét szorongatta, Marie ezüst pórázra kötve, mellette Dorian eszméletlenül fekszik, körötte sok kicsi apró ezüst kereszt izzik. – Azt hiszem rossz fiú lettem.

-Max ne hagyj el. Kérlek! – ahogy kimondtam vettem észre, hogy hol vagyok. Egy üveg koporsóban feküdtem. Fehér csipkeruha volt rajtam, már amennyit láttam belőle, ha jól éreztem a bokámig ér, vörös selyem takaró volt rajtam. Max a koporsó fölé tornyosult, szeméből sütött a harag. Felrántotta a koporsó tetejét és ajkai erősen rámartak ajkaimra, a fogaink is összekoccantak egy kósza pillanatra.

-Mond ki. – lihegi a nem túl kedves csókja után. Könnyeim egyre csak záporoznak, a hangom pedig valahol messze elbújt. – AZ ISTENÉRT MOND MÁR KI!!! – üvölti hangosan.

-Ne…nem…lehet. – zokogom,immár éber állapotban. Max ölelő karjai aggódva fonódnak rám. Hatalmas barna szemei könnyekkel teli. Én hangosan zokogni kezdtem, mire mindenki berohant a szobába.

-Ó kedvesem mi történ? – húz magához Zad, karjaiban úgy éreztem magam, mint egy kislány az édesapja karjaiban, megnyugtatott a közelsége.

-Max… - kezdem, de a könnyeim újra záporozni kezdenek.

-Annyira buta vagy, hogy tudnék így viselkedni veled? Soha nem tennék ilyet. Tudom, hogy mivel jár ha kimondanád azt az egy szót és hiába akarom mindennél jobban sosem tennék veled ilyen szörnyűséget. Ó Angel én bátran kimondhatom, hisz csak egy szárnyatlan senki vagyok….a világon mindennél jobban szeretlek. – könnyei lassan csordulnak végig az arcán. Kibújom a védelmezőm karjaiból és az ölébe mászom.

-Azt hiszem mi itt már feleslegesek vagyunk. – mondja halkan Dorian, kézen fogta az ágy mellett kuporgó halkan szipogó Mariet és kimenetek a szobából, Zad kilökdöste a tátott szájjal bámuló Gabrielt, így újra csak mi ketten voltunk a szobában.

-Hogy gondoltad, hogy ilyet tennék veled? – kérdezte halkan Max.

-Ez csak egy buta álom volt. Mennyit láttál?

-Egyszer csak az én nevemet suttogtad és nyugtalan lettél. Próbáltalak felébreszteni, de nem ment így úgy gondoltam meglesem az álmod. De nem láthattál, mert elbújtam, aztán hiába szólongattalak nem hallottál.

-Sajnálom. – bújtam jobban hozzá, erre ő gyengéden hajamba csókolt.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Egy számomra ismeretlen szám volt, Max felé fordítottam a készüléket, de neki sem volt ismerős. Félve nyomtam le a kis zöld gombot.

-Haló?

-Angel! Angel segíts!

-Sarah! –a telefon majdnem kiesik a kezemből az ismerős hang hallatán – Hol vagy?

-Segíts! – zokogja, majd a csattanó hangból ítélve valaki pofon vágta.

-Kuss te szajha. – ismerős hang cseng a fülembe – Szia angyalka emlékszel rám?

-Marcell hogy is felejthetnélek el… - némi gúny csengett a hangomban.

-Nem is örülsz, hogy halassz angyalka?

-Angel, a nevem Angel te dög. – most már mérges voltam, egy bagoly hangját hallottam meg mielőtt a vonal megszakadt volna. Azonnal visszahívásra mentem, de nem voltam elég gyors és addigra a készüléket kikapcsolták. Erdő biztos, hogy erdőben vannak. Gyorsan elmagyaráztam Maxnek az ötletem és utasítottam, hogy mindenkit ébresszen fel, addig én átöltözöm.

-Ugye ezt nem akarod egyedül elintézni? – fordul vissza az ajtóban, rá vigyorgok és felé dobom egyik megtöltött fegyverem.

-Mostantól semmit nem csinálok egyedül.

-Helyes – vigyorgott vissza és már el is tűnt. Gyorsan magamra kaptam egy farmert, egy kinyúlt pólót és a túra bakancsom. Zad rontott be a szobámba teljes harci díszben. Próbáltam megnyugtatni, hogy a felesége jól van, már amennyire ilyenkor jól lehet az ember. Marie már Doriannel és Gabeel Max terepjárójának hátsó ülésén vártak minket. Én a kis dzsipemmel mentem, külön, hogy a farkas trió ne kapjon olyan hamar szagot.

Már jócskán kiértünk New Yorkból mikor elérkeztünk egy hatalmas erdőhöz. Az útmentén leparkoltam és belegázoltam a vak sötétben. Nem ért meglepetésként a hátulról való támadás. Suzette vetette rám magát.

-Helló! – hörögte a fülembe és egyik karmát mélyen a vállamba mélyesztette – Ha most megmoccansz a drága kis barátnődnek annyi.

-Mit ártott ő nektek? – kérdezem.

-Ő semmit, csak te. De a drága kis szárny vesztett pasidat nem tudtuk megkaparintani.

-Mocskos dög. – próbálok menekülni, de körmét csak még mélyebbre nyomja, amitől hangosan felkiáltok.

-Ereszd el őt.

-Hoho nézzenek oda. Drága hugocskám. – Marie jelent meg előttünk átváltozva.

-Azt mondtam enged őt el.

-És ha nem mi lesz?

-Megöllek. – hörögte Marie. Amíg Suzette húgát figyelte gyorsan elhúztam hatalmas mancsát, amitől karma kijött a jobb vállamból. Erősen vérzett. Gabe és Zad sehol, pedig csak ők tudnának meggyógyítani, mert még mindig túl gyenge vagyok, ahhoz, hogy magától beforrjon. A sok vér elvesztésétől szédülni kezdtem. A világ egyszer csak megszűnt létezni. „Ezt jól elcsesztem, most mi lesz Sarahval?!” – gondoltam magamban, próbáltam magam visszarugdosni az ébrenlétbe, de a sötétség erőssebben visszahúzott, mint gondoltam. „Ezt akarták? Csak azért hívtak, hogy legyengítsenek, de mit akarnak ezzel elérni?” – töprengtem a sötétségben. Majd hirtelen bevillant, mivel gyenge vagyok nem érzem a védenceim, így ők szabadon megölhetik őket. „Fenébe! Angel kellj fel!” Ekkor melegség járta át a testem, végre megtaláltak. Ahogy kinyitottam a szemem egy hatalmas kék, aggódó szempár nézett le rám.

-Végre velünk vagy.  – mosolygott Gabe kedvesen.

-Hol vagyok?

-Az ágyadban. – suttogta.

-És Sarah?

-Őt Marie, Dorian és Zad elmentek megkeresni.

-Mi? – ültem fel hirtelen. – Megőrültek?

-Nem tudtam őket visszatartani…. – mondta szomorúan Gabe.

-De hát megölik őket.

-Angel, a védenceid nem olyan gyengék, mint azt hiszed. Zad nagyon erős. Plusz ott van vele a kicsi Marie és a vámpír srác is. Ne aggódj, épségben visszajönnek.

-És Max? – Gabe mellém mutat. Max végig itt volt mellettem. Halkan szuszogott, mélyen aludt.

-El sem tudod képzelni mennyire aggódott érted. Nem rég ütötte ki magát. – mosolygott Gabe az alvó fiúra.

-Neked is pihenned kéne. Én majd őrizlek titeket.

-Mennyi az idő?

-Lassan reggel 6. De most alvás. – apró puszit nyomott a homlokomra és kiment, én pedig hozzá bújtam Maxhez. Végre normálisan kitudtam magam aludni. 

3. rész

Felmentem, hogy megnézzem, hogy van Gabriell. Amint kinyitottam az ajtót elfogott a kétségbeesés ahogy megláttam az élet-halál szélén táncoló angyalom. Max próbálta minden megmaradt erejét bevetni, hogy enyhítse a fájdalmait, de Gabriell továbbra is csak zokogott a fájdalomtól. Közelebb léptem Maxhez a vállára tettem a kezem, mire ő ijedten felém fordult.

-Kérlek, menj ki. – suttogtam és lehajoltam, hogy az arcára nyomhassak egy lágy puszit. Felállt, rám mosolygott és kiment a szobából.  Előhívtam őrző énem és felmásztam az ágyamra. Kezeimet végig simítottam Gabriell maszatos arcán.

-Nyugodj meg Gabe. Meggyógyítalak. – suttogom és kedvesen nézek azúr kék szemeibe. 

-Angel. –hörgi – Segíts.

-Shhh. Most ne beszélj. – mondtam és mivel nem tudtam mást kitalálni ráültem és összezúzott mellkasára tettem a kezem. Elkezdtem mormolni a mindenki számára ismerős imát, amely utat nyit a nagy főnök és köztem:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól!

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké.

Ahogy az utolsó szó elhagyta a szám, újra hófehér, meleg fény árasztotta el a testem. Alattam Gabe, hangosan felordít a begyógyulni kezdő sebek fájdalmaitól. A lelkem teljes harmóniában, átadom magam a fehérségnek, Gabe hangja egyre halkabb. Ordítása már halk nyöszörgés, hangosan zihál alattam, mintha csak most jutott volna el a csúcsok csúcsára, ha úgy vesszük tényleg oda jutott. A teste újra tökéletes, a szárnya ismét épp. Visszahoztam őt az élők sorába. Amint alább hagy a fény mellkasára zuhanok és én is hangosan zihálok.

-Ez jobb, mint a szex. – vicceskedik.

-Az előbb még hangosan zokogtál, mint egy gyerek. Örülnék, ha most csendben maradnál. – fáradt voltam, nyűgös és gyenge. Nem voltam most Gabe perverz poénjaira vevő.

-Sajnálom. Azt hittem le tudom győzni.

-Leközelebb értesíts, mielőtt bármi magán akcióba kezdesz.

-Igenis hölgyem.

Végszóra belépett Max és a karjaiba húzott. Most kívántam őt, nem érdekelt, hogy mi vagyok. A karjaiban akartam lenni, hogy dédelgessen és ringasson. A hátamat simogatta, ha macska lennék elkezdtem volna dorombolni. Romantikus ölelkezésünket Gabe fülsüketítő horkolása zavarta meg.

-Lábra tudsz állni? – kérdezte halkan, de annyira kimerültnek éreztem magam, hogy csak nem legesen bólintottam. Féloldalasan elmosolyodott. – Sejtettem.

-Nem azért nem akarok lábra állni, hogy a karjaidba vigyél ki, hanem, mert tényleg kimerültem. – morgom.

-Persze Angel. – vigyorog és felkap. Elindul velem a folyosón a szobája felé. Gyorsan észbe kapok és kiugrom a kezeiből.

-Nahát micsoda gyors regenerálódás.

-Nem alszom veled egy szobában. – közlöm vele és elindulok Marie szobája felé.

-Marie már Doriannel alszik, hagyd őket. Kénytelen vagy velem aludni, vagy marad a földszint és az az ultra kényelmes kanapé. – viccelődik.

-Irány a kanapé. – vigyorgok döbbent arcába és apró csókot nyomok ajkaira.

-Na jó nem mész te sehová. – megragadja a csuklóm és magához húz – Én már nem vagyok őrző, nincsenek szárnyaim.  Szerethetsz nyugodtan.

-De én még őrző vagyok, és nem szerethetek bele senkibe, te is jól tudod. – a hangom megtelik bánattal, mert minden porcikámmal kívánom ezt a szárnyatlan angyalt, de nem lehet, egy őrző nem lehet szerelmes. – Kérlek, Max engedj el.

-Miért van az, hogy ha neked kell kielégíteni fizikai vágyaid én mindig azonnal beleegyezem, de ha én akarom, akkor folyton ellen állsz?

-Max engedj el. -  mélyen a szemébe nézek. Próbálok kiszabadulni, de erős karjait a derekam köré láncolta. Hiába minden próbálkozásom nem ereszt el. – Max nem akarlak szeretni.

-Már szeretsz. – suttogja.

-Nem szeretlek. – suttogom vissza, de könnyek gyűlnek a szemembe. Igenis szeretem őt, minden porcikáját és jelen esetben semmi másra nem vágyom csak, hogy végig csókolja minden egye porcikám.

-Miért hazudsz saját magadnak? – a hangja nyugodt, tekintete nem ereszti az enyém.

-Csókolj meg! – követelem. Ajkai lomhán érnek ajkaimhoz. Csókja megrészegít, nyelve puhán masszírozza a nyelvem. Kezem mellkasán pihen, egyre szaporábban veszi a levegőt, mellkasa egyre gyorsabban mozog fel és le, szíve szinte már kiszakad a helyéről olyan gyorsan ver. Megszakítja a csókot és a szemembe néz.

-Imádok veled csókolózni. – vigyorog. 

-Fogd be. – kicsit bele bokszolok a mellkasába.

-Azt akarom, hogy velem légy.

-Azt akarom, hogy veled legyek. – suttogom halkan és megölelem. Úgy szorít magához, mintha egy 4 éves kislány lennék, aki fél a szekrényben lakó szörnytől, más szóval oltalmazó. Úgy érzem, Max karjaiban, biztonságban vagyok.

-Menjetek szobára. – szakít minket újra félbe Gabriell.

-Bazd  meg Gabe. – morgom – Örülj, hogy nem haltál meg.

-Nyugi kislány poén volt.

-Most nem tudom elviselni a poénjaid. Egyébként miért jöttél ki, nem mellesleg pucéran. Miért vagy pucér Gabriell? – suttogok, nehogy Marie felébredjen. Hirtelen kinyílik az ajtaja és Dorian lép ki.

-A kis asszony elaludt. Jesszus. – Dorian szemei elkerekednek Adonisz láttán – Ön meztelen.

-Miért zavar mindenkit a nudi? – értetlenkedik Gabriell.

-Basszus Gabe egy 14 éves lány van a házban, ha meglát egy pucér pasit szegénynek rém álmai lesznek örökre. – magyarázza Max. Gabe nagyot sóhajt és eltűnik a szobámban, majd egy 2 perc elteltével egy szürke melegítő alsó van rajta. Csípőjénél erősen megfeszül.

-Az én melegítőm vetted fel? – kérdezem idegesen.

-Ezt találtam. Na had mondjam már el mit akarok. Zadkiel most hívott, a felesége eltűnt.

-Tessék? Sarah eltűnt? Basszus, azok a köcsög bolha zsákok. – kitépem magam Max kezei közül és a telefonomért sietek. Azonnal tárcsáztam Zadkiel-t, aki a harmadik csörgésre veszi fel. A hangja pánikkal teli.

-Angel, kedvesem. Sarah eltűnt. A munkahelyéről már rég eljött, a kollégái szerint 3 emberrel ment el. Annyira félek Angel. – sírja el magát csupa szív angyalom. Zadkiel az igazságosság és pozitívizmus ark angyala, az ő szemében minden gyönyörű és minden jó. A felesége Sarah állítása szerint a legjobb dolog az életében, 20 éve házasok, de még mindig turbékolnak és úsznak egymás szerelmében. Zadkiel igazi latin vér, Kubában élnek.

-Nyugodj meg! Sarah jól van. Ide tudsz jönni?

-Persze, hallottam mi történ Gabriellel, már terveztem, hogy meglátogatlak kedves. Holnap indul a gépem, reggel, estére már New Yorkban vagyok. – hadarta.

-Rendben. Kimegyek eléd, majd hívj. És Zad, ne aggódj, megmentem Saraht.

-Köszönöm kedves. – és a vonal megszakadt. Egyszerre kedvem támadt tombolni és sírni. Max jelent meg az ajtóban. Leült mellém az ágyra, megfogta a kezem és ujjait összefűzte ujjaimmal. Egy darabig csendben ültünk a sötét szobában, aztán puha ajkak csiklandozták a nyakam.

-Max, ne most. – tolom el, de újra a nyakamra tapasztja ajkait. Egész testemben remegek, ég bennem a vágy vörös tüze és a harag fekete parazsa élteti.

-Kérelek Angel. Csak ma este, csak ma este légy az enyém. – suttogja a nyakamba.

-Segíts Max, hogy felejtsek. – zihálom halkan.

-Segítek. Szeretlek Angel. – arcomat két kezébe fogja és maga felé fordítja, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ki tudnád mondani?

-Nem lehet. – a szemem könnyek mardossák. Max azt várja, hogy kimondjam szeretem, bármennyire szeretném, nem lehet. Ezért inkább kimutatom a szerelmem. Kezem pólója alá csúsztatom és lassan végig húzom ujjaim lapos hasán. – Hagyd, hogy az érzéseimet tettekben mondjam ki.

-Beszélj. – morogja és ledönt az ágyra.

Gyorsan kihámoz a pólómból és kezeit mellemen pihenteti. Halkan felnyögök édes érintésére. Keresem a pólóját, de már nincs rajta.

-Ez nem fer. – suttogom – Én akartalak megszabadítani a ruháidtól.

-A nadrág még rajtam van. – kuncog és megcsókol.

Ujjaim hajában játszadoznak, kezei egyre lejjebb csúsznak egészen a csípőmig. Vajon mire vár? Azt hirtelen leesett…engedélyre. Kicsit megemeltem a derekam, hogy ujjai jól érezzék a behajtási engedélyt. Lassan becsúszik a pizsomám alá, tenyere forró, égeti a bőröm. Ekkor hirtelen Sarah kedves arca villan be és a testemben fellobbanó lángot, mintha valaki egy vödör vízzel öntötte volna le.

-Max. – suttogom és vágytól teli arcát figyelem, barna szemei szinte égetnek – Sajnálom. Nem megy. – hangosan felsóhajt, lecsukja szemeit, majd miután újra rám néz mosolyog. Legördül rólam, egy szót sem szól csak magához húz.

-Láttam, hogy Sarah jár a fejedben. – motyogja.

-Te belelestél a fejembe? – nézek rá hatalmas szemekkel, halkan kuncogni kezd.

-Bocsáss meg, csak valami erő bevonzott és nem bírtam ellenállni. Tudod mit?

-Mit? – nézek rá a sötétben.

-Mi lenne ha így magamhoz ölelnélek. – mondja és magához húzott – Aztán becsuknád a szemed és megpróbálnál aludni. 

-Pompás ötlet. – lágy csókot leheltem ajkaira és álomba szenderedtem. Persze mint mindig, most sem kerültek el a rossz álmok.

2. rész

Úgy gondoltam nem leszek bunkó és beszélgetésbe elegyedem kísérőmmel.

-Dorian jól érzem, hogy maga vámpír?

-Igen , hölgyem.

-Akkor mégis most, hogy hogy nem egy koporsóban alszik?

-A mesterem kifejlesztett egy olyan szérumot, melytől félig újra embernek érezhetem magam. – mondta halkan.

-Értem. De maga nem erősebb, hiszen ha tippelhetek van már 200 éves is.

-Kereken 220 éves vagyok. A mesterem pedig nem érdemel halált, hisz megmentette a testem, mert életem már nincs, hisz halott vagyok.

-Én angyal vagyok, szóval nekem sincs sok életem.

-Higye el hölgyem…

-Angel. – vágtam a szavába.

-Angel. – nagy nehezen, de kimondta a nevem – Tudja a kedvesemet vámpírok ölték meg, akkor még halandó voltam. A lány, akit szerettem védelmező volt, mint ön, a vámpírok, akik megtámadtak nem tudták, hogy ki is ő pontosan, nem érezték angyalai auráját, mint most én az önét. Így egy este betörtek hozzánk, őt megerőszakolták, majd miután felfedte szárnyait megfosztották tőle. De nem itt volt a gond, abban halt meg, hogy engem védett. Ha ő nincs, a vámpírok szétharapják a testem.

-Dorian miért mondja el ezt nekem?

-Mert ön is angyal és tudom, hogy megbízhatom önben Angel. Bár sok mindent köszönhetek a mesteremnek, de ön is nagyon jól tudja, hogy milyen rivalizálások vannak vámpír és farkas között. Számomra minden egyenes nap megalázkodás, gyenge vagyok kisasszony…idős , de gyenge.

-Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem Dorian. – kicsit meghajolt és kezemet kicsúsztatta a kezéből. Észre se vettem, hogy már meg is érkeztünk egy kis elpreferált boxhoz. Két férfi és egy fiatal lány ült a puha vörös prémmel beborított padokon. Az idősebbik férfi kedvesen mosolygott és hellyel kínált. Oldalra pillantottam és kísérőm már sehol sem volt. A hátamon szaladgált a hideg. Bevallom féltem, nem is kicsit. Talán jobb lett volna, ha Max is jön velem. Leültem vettem egy mély levegőt és lassan próbáltam kifújni.

-Izgul kedves? – kérdezte az idősebbik férfi. Ő volt tegnap a pincében.

-Inkább félek. – mit köntörfalazzak, ha akar úgy is megöl.

-Nincs oka kedvesem, nem bántom, ha csak nem ad rá okot. A nevem Philippe Loup. Ő itt a fiam Marcell, ön mellett pedig a lányom Suzette. – gyorsan kezet fogtam mindenkivel. Marcell szőke haja és hideg kék szeme még jobban megrémített, mint a mellettem ülő Suzette, aki nagyon hasonlított valakire, de nem tudom, hogy kire. Magas, karcsú nő volt, míg Marcell alacsony kis izom kolosszus, mint az apja.

-Miss Moor. – kezdte Suzette – Kérem, mesélne nekem kicsit a munkájáról?

-Igen ez jó ötlet. Legalább megtudom miért is olyan fontos önnek Gabriell arkangyal.

-Védő vagyok, feladatom a 8, Földön tartózkodó arkangyal védelmezése. Mindegyik angyalom a Föld különböző területein élnek, Gabriell például Németországban. Ha valamelyik angyal elveszti szárnyait letaszítottá válik, elveszti az erejét, ezáltal gyengül a kapocs köztük. Viszont ha meghal, elszakad és apokalipszis veheti kezdetét. A Föld a nullával válhat egyenlővé. Röviden ennyi.

-Csodálatos.  – jegyezte meg Mr. Loup.

-De nem mesélni jöttem, hanem alkut kötni. Mit kérnek az angyalomért cserébe.

-Önt. – vigyorgott Marcell.

-Tessék? – kezdtem kicsit megijedni, hogy értik, hogy engem akarnak?

-Na de kis fiam! Nem ezt beszéltük meg. – dorgálta meg fiát – Elnézést. Szerény személyem a lányát akarja vissza kapni.

-Kit?

-Marie-t. Nem mesélt rólunk? Bevallom, őszintén ez fáj a szívemnek.

-Sajnálom. De Marie az én családomhoz tartozik, már évek óta. – próbáltam szigorú hangnemet megütni, de nem jött össze. Suzette csilingelő hangon felnevetett.

-Ez esetben a fiamnak kell adnia magát.

-Vagy a kis szárnyatlant kapom meg. – komolyodott meg újra Suzette. Közben rájöttem, hogy kire hasonlít, egyértelmű, hogy Marie nővére, viszont Marcellre egy kicsit sem hasonlít. Hisz őt inkább mondanám orosznak, mint franciának.

-Szóval, ha Max vagy én lefekszek valamelyik gyerekével, vissza kapom az angyalom? – kérdeztem és úgy tettem, mintha gondolkodnék – Sajnálom uram, de ez undorító. Inkább megszerzem a magam módján. – mondtam és felhörpintettem az idő közben kihozott vizemet, felálltam és a kijárat felé vettem az irányt. Ám hirtelen szédülni kezdtem. Dorian kapott el és elkezdett velem futni. Mire kiértünk szárnyaim önálló életre keltek és felfedték magukat akaratom ellenére.

-Mi a …. – tértem magamhoz a parkolóban. Körém gyűlt egy kisebb turista csoport és fényképezni kezdtek. 

-A kocsiba…gyorsan. – parancsolt rám, közben rám terítette földig érő kabátját. Beugrottam a kocsiba és visszanéztem,  az ajtóban három dühös vérfarkas jelent meg, akik üldözni kezdtek. Dorian vagy 200-al ment, folyamatosan figyeltem az utánunk szaladó, habzó szájú farkasokat. Hirtelen egy éles kanyar következett.

-Hova megyünk? – kérdeztem aggódva. 

-Tudom, hogy hol tartják foga az angyalt, oda viszem kisasszony. – most nem törődtem a megszólítással, csak ahogy nyikorogva fékezett a kocsim, kipattantam a hátsó ülésről és rohantam Gabriellért. Dorian mögöttem szaladt, tényleg igaz, hogy a vámpírok még akkor is gyönyörűek, mikor szaladnak. Hirtelen megelőzött és a zsebében kotorászott. Kivett egy apró kulcsot, majd megtorpant egy hatalmas ajtó előtt. A szobában nem volt semmi és senki, csupán egy szék, amin Gabe ájult teste volt. Próbáltam rákapcsolódni, de nem volt energiája befogadni.

-Haldoklik. – suttogtam.

-Kérem siessen. – parancsolt rám szelíd hangon Dorian. Kettétépte Gabe kezeit és lábait összekötő láncot, majd a vállára borította. Akkorát üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész pince beremegett. Dorian a fülébe súgott egy gyors bocsánatot és szaladásnak eredt. Az én dolgom csak az volt, hogy tisztítsam a terepet. Két magas, körülbelül 2 méter, rövidre nyírt izom kolosszus tornyosodott elénk.

-Feküdj! – üvöltöttem el magam és kikaptam a hónom alól a fegyverem. Jól sejtettem mind kettő vérfarkas volt, mert amint beléjük lőttem az egyik fegyverből a komplett tárat, holtan, farkas énjükben rogytak össze. – Szemetek. – tapostam rájuk és szaladtunk tovább. A szárnyaim kicsit gátoltak a gyors futásban, de hiába próbáltam őket eltűntetni sehogy se ment. Ahogy kiléptünk a raktár épületből egy magas, fekete bundájú vékony farkas ugrott elém. Dorian kezébe nyomtam a kocsi kulcsot és rá parancsoltam, hogy vigye haza Gabriellt, aki időközben felébredt és az erős fájdalmaitól hangosan zokogott új társam vállán.

-Suzett. – morogtam és előkaptam a másik fegyverem. Tudtam, hogy takarékoskodnom kell a lőszerrel, mert nincs nálam másik tele tár.

-Én kicsi angyalkám. –hörögte és elkezdett felém szaladni. De gyorsabb voltam nála és egy jól irányzott lövéssel elkaptam a vállát. Nyüszítve rogyott össze. Megfordultam, hogy elkezdjek rohanni, de valaki ellökött és rám mászott. Elkezdte a szárnyaimból tépkedni a tollakat és hasamat nyalogatni. Mivel a szárnyaim a testem része a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált minden egyes toll kiszakításakor.  Próbáltam ellenkezni, de a rajtam fekvő szörnyeteg egyik kezével a fejem fölé emelte a kezeim és a földre szorította. Másikkal a már így is szakadt ingemet szaggatta rólam le. Végre a szemébe tudtam nézni és felismertem a hideg kék szemeket.

-Te görény. Engem aztán nem kapsz meg. – mondtam és amilyen erősen csak tudtam beletérdeltem nemesebbik felébe. Hiába volt bundában és voltak állati ösztönei, ember volt….ráadásul férfi. Elengedte kezeim és hangosan felvonyított. 

-Ribanc, most megdöglesz. – próbálta félelmetesen mondani, de nem jött össze neki. Kibújtam alóla és futásnak eredtem. A három vérfarkas körbe vett, úgy vicsorogtak felém, mint ha én lettem volna a vacsora, de igazából csak ölni akartak. Megsértettem őket, legyőztem őket és ezt nem jól tűrik, belegázoltam a tökéletesnek hitt lelki világukba. Menekülnöm kellett, nem jutott jobb az eszembe, becsuktam a szemem és előhívtam igazi énem, bár most valószínű az energiám felére csökken, de ez az utolsó választásom. A testem minden része hófehér izzásba kezdett, a szárnyam meggyógyult, halottam a körülöttem álló szörnyetegek hangos vonyítását, ami egy idő után nyöszörgéssé kezdett válni, a testem egyre fényesebb lett, ami egyre jobban bántotta a szemüket. Lendületet vettem és felrepültem. Nem tudom az emberek mit gondolhattak, mikor megláttak a délutáni égbolton egy hatalmas fénylő, repülő valamit.

Haza érve annyi energiám nem volt, hogy az ajtóig elmenjek, ahogy leszálltam össze is estem. Gyenge voltam, de tudtam, hogy ha életben akarom tartani Gabriellt össze kell szednem minden energiám.

-Angel. – hallottam meg Marie kedves hangját,a kezem szorongatta és sírt.

-Jól vagyok. – suttogtam, de egyáltalán nem éreztem magam jól. Sikerült össze szednem egy mélyebb karmolást, a kezem tele volt karcolásokkal, a szárnyaim zsibbadtak és fájtak egyszerre.

-Dorian! – kiáltotta Marie és már meg is jelent mellettem. A karjaiba vett és elindult velem a ház felé.

-Köszönöm.  De hol van Max? – kérdeztem halkan.

-Gabriellt próbálja megnyugtatni. Nagy fájdalmai vannak. – az utolsó szó mintha valahonnan messziről érkezett volna. Elaludtam. 

Egy sötét erdőben keltem a földön fekve. Elkezdtem a többiek után kutatni, de senkit nem találtam. Elindultam, de fogalmam sem volt, hogy hova jutok. Messziről fényt láttam, egy kis ház volt. Az ablakok kitörve, az ajtó a háztól jó 5 méterre darabokban. Hirtelen egy hangos női sikolyt halottam futásnak eredtem. Azt ajtón beérve a ház romokban hevert, újabb női sikoly, elkezdtem felfelé rohanni, de többször is elestem néhány kiálló deszkadarabkán.

-DORIAN! – halottam újra a női hangot. Hol vagyok? Beléptem a szobában és megláttam a meztelen nőt, körülötte három vámpírt, mellettük ott feküdt ájultan az említett személy, és a nyakán lógott egy egy fiatal kedves lánynak tűnő vámpír, hangosan felkacagott miután levált Dorian nyakáról. A férfi csupasz mellkasa tele volt harapás nyomokkal.

-Elég! – üvöltöttem, de mintha meg sem hallották volna. – Hagyják már abba. – próbálkoztam újra, de semmi hatást nem váltottam ki. Oda szaladtam a lányhoz és megpróbáltam elhúzni Dorian mellől, de nem bírtam megfogni. Ekkor jöttem rá, Dorian emlékeiben vagyok. De hogy lehetséges ez? A nő időközben kiszabadult a három vámpír fogságából és kedvese segítségére sietett. Meztelen teste tele volt kék zöld foltokkal, a belső combján megalvadt vér volt, hófehér bőrén már szinte feketének tűnt. Az egyik magas, vékony vámpír elindult felé, de a lány gyorsabb volt és egy deszka darabot szúrt a vámpír mellkasába, az hangosan felkiáltott és rángatózva a földre esett, aztán a másik kettő próbálta megközelíteni, az egyik elkapta a lány szárnyait és teljes erőből kitépte azokat. Nem sikoltott, csak egy kósza könnycsepp gördült végig maszatos arcán. Kihúzta a halott vámpír testéből a deszka darabot és beleszúrta a másik vámpírba. Már csak ketten voltak. Dorian közben fölébredt és próbált küzdeni, de a vámpír erősebb volt.

-Elizabeth. – nézett kedvesére, arcán egyszerre volt fájdalom és szenvedés.

-Elizabeth? – ismételtem, mert közelebb mentem és megláttam az angyal arcát. Belőle lettem újjá teremtve, ha úgy vesszük ő az anyám. Hát ezért volt velem olyan kedves Dorian, hiszen majdnem úgy nézek ki, mint a szerelme. Csupán annyi volt a különbség, hogy neki barna szemei voltak és alacsony volt.

-Szeretlek. – suttogta Eliza és egyik kezével a mellkasán keresztül szúrta szíven a mögötte álló vámpírt, másik kezével pedig megölte a szerelmét megtámadó lányt.

-Ne! – zokogott a férfi és halott kedvesét ölébe húzta. A lány egyszer csak semmivé lett, ekkor születtem meg én. Dorián csak zokogott és ide-oda ringatózott.

A szemeim hirtelen kipattantak és az ágyamban találtam magam. Az erőm mintha visszatért volna.

-Dorian! – kiabáltam és szaladtam le a lépcsőn. Megláttam a nappaliban ülve, Marieval néztek valamit a tévében. A szemeim megteltek könnyekkel. – Sajnálom. –mondtam halkan és lehajtottam a fejem. A férfi felállt, közelebb jött hozzám és szelíden megfogta az állam. Bár a bőre fakó fekete volt a szemeiben kihunyt az élet apró lángja. Halott szemekbe néztem.

-Nem a te hibád volt. – mondta kedvesen és magához ölelt.

-Mégis úgy érzem. 

1. rész

„Ha csak az ajtóban állok nem jutok közelebb a célomhoz.” - gondoltam magamban. „Inkább haza megyek.” - sarkon fordultam és elindultam a szakadó esőben. Ám egy pillanatra megtorpantam….Valaki megölelt, de nem láttam, hogy ki volt az. Kezeim a testem mellészegezték az ölelő karok. Vak sötét volt, de az eső csak zuhogott, mintha dézsából öntenék. A szemem hirtelen megtelt könnyekkel.

-Miért? – kérdeztem halkan.

-Sajnálom! – válaszolt az idegen, távolról jövő hang. Bár a hang távolinak tűnt a forró lehelet mégis csiklandozta nyakam.

-Nem szép dolog beférkőzni valaki álmaiba.

-Tudom.

-Akkor mégis miért teszed?! – egyszerre volt kérdés és szidalom -  Hagyj békén Max. Nem akarom,hogy többet megjelenj az álmaiban.

-Furcsa, hogy pont egy olyan ember mondja ezt nekem, aki a szakadó esőben az én ajtóm előtt áll.

-Ez csak egy álom. Fel akarok kelni.

-Nem engedem Angel. – a nevem hallatára végig szaladt rajtam a hideg. Max hangja hirtelen elcsuklott, nyakamon egy könnycsepp csurgott le. Habár az én szemem is tele volt könnyekkel, mégsem én sírtam….Max volt.

Szemeim hirtelen kipattantak és át sietem a szomszéd szobába, ahol az álomban megjelenő személy még boldogan aludt. Csak néztem az édesen szendergő férfit. Magas volt, nem olyan hosszú barna haja, göndör tincsei kócosan pihentek a párnán, egy kettő pedig az arcát ostromolta meg. Az a gyönyörű arc, hosszú szempillái és szinte tökéletes szemöldöke szinte istenivé tették az arcát. Nem olyan nagy orra volt, de íve tökéletes és orra hegye akár egy manóé, majd tökéletes ajkai, amikről édes volt minden csók, amelyek még tökéletesebbé varázsolták a látványt,mikor beszél. Nem olyan mély hangját szinte most is hallottam, ahogy a fülembe suttogja a nevem. Habár nem egy bariton mégis, amikor beszél a hangja férfiasan és bátran cseng. Tekintetem ajkairól a nyakára vándorol, a bőre akár a hó, és selymes,illata pedig, mintha valami tavaszi kertben lennék, bár tudom, hogy leginkább a samponja miatt ilyen az illata. „Már megint nincs betakarózva?”- gondoltam, tettem egy lépést és a sötétben, megláttam a nem olyan kidolgozott, de mégis tökéletes testét. Bár voltak izmai Max mégse törekedett arra, hogy egy izom kolosszus legyen. Nem is tetszett volna izomtól dagadóan, hiszen 189 centis magasságához, jobban illett ez a vékonyabb alkat. Teljes testemben remegni kezdetem, amikor megláttam a Max hasán húzódó hosszú fehér heget. Nem bírtam türtőztetni magam és ujjaim végig szánkáztak a hosszú heg vonalán. Max nem ébredt fel éppen csak halkan felmordult egy kicsit.

-Nem ébresztelek fel, de ha még egyszer betörsz, az álmaimban az utcán alszol. – suttogtam és betakartam az álom huligánt. Majd visszaindultam a szobámba, de amint a küszöbön kilépetem mocorgást hallottam.

-Nem hagynád, hogy oda kint aludjak, ahhoz túl nagy a szived. – mondta rekedt hangon Max.

-Azt te csak hiszed. – érzékelve dühöm jól becsaptam az ajtót, mire Marie a ház harmadik lakója fél kómásan kirohant a szobájából. 

-Mi történt? – kérdezte a lány, oda mentem és nyomtam egy puszit a homlokára.

-Semmi baj, csak Max megint betört az álmomba. Menj vissza aludni. – Marie szófogadóan bólintott egyet és vissza ment, de közben tanácsként eldörmögte, hogy verjem meg, amin jót mosolyogtam. A trióban ő volt a legfiatalabb, alacsony törékeny lányka…vagyis kívülről annak látszik. Hatalmas barna szemei és azt az körül ölelő hatalmas szempillák őzike szemekre hasonlítanak. Hosszú, hullámos haja a fenekét csapdossa, ám éjszakára általában befonom neki, ha nem tenném valószínű reggelre olyan kócok alakulnának ki, hogy elbúcsúzhatna gyönyörű hajkoronájától. Vissza mentem a szobámba és lefekvés előtt megkerestem az órámat, ugyanis nagy mérgemben levertem. Megnéztem mennyi az idő…03:30 „Bazd meg!” – morogtam magamban,bár utálok káromkodni. De azt is utálom ha Max betör az álmomba. Próbáltam lehiggadni, ami csak úgy ment, hogy elszámoltam 10-ig legalább 10 nyelven. Az idők folyamán többször is bevált ha mérgemben nem akartam valamit vagy valakit a földel egyenlővé tenni. Kezdtem franciául, majd jött a mandarin…kell egy kis csavar bele aztán angolul, japánul, németül és itt jön a még nagyobb csavar ugyanis latinul is elszámoltam, itt már kezdtem lenyugodni, következett a magyar, koreai, török és végül olaszul. A „dieci” kimondása után teljes nyugalomban hajtottam volna, ismétlem VOLNA a fejemet amikor megcsörrent a mobilom. Ránéztem a kijelzőre: ISMERETLEN SZÁM.

-Jaj ne! -  morogtam, mert tudtam, hogy ismeretlen számról csak is egy valaki hívhat – Reggelt Black nyomozó, miben lehetek szolgálatára.

-Üdvözlöm Miss Moore remélem nem keltettem fel. – ez hülye kérdésvolt. Ki a halál van fent szombaton hajnali fél 4-kor? Black nyomozó a helyi rendőrség egyik fő fejese volt. Hatalmas termetéhez igazán jól passzolt a mackó dörmögéshez hasonló hang.

-Szerencséje van, épp most riadtam fel.

-Rossz álom?

-Gondolom nem álmokról akar velem cseverészni nyomozó.  -  mondtam kissé ingerültebben a szokásosnál.

-Igaz, sajnálom Miss Moore. Nem messze New York- tól volt egy kis balhé.

-Miféle balhé? – kérdeztem. A nyomozó gyakran játszott az idegeimmel és még harapó fogóval is nehezen tudtam belőle bármit is kiszedni.

-Egy Gabriell nevezetű férfi összeverekedett egy farkassal…egy olyan tudja milyen farkassal. – hiába látott már több véres helyszínt és került olyan helyzetbe, ahol a fegyverét is használnia kell, a vér farkas szót még mindig nem tudta kimondani, csak annyi, hogy farkas. Gabriell pedig az egyik arkangyal akire vigyáznom kell….illetve kellene, de mivel  Max az álmomban volt, nem éreztem a lelkét, sem azt, hogy netán bajban van.

-Ismerem őt, hol van most? – beszéd közben átbaktattam újra Maxhez és lehuppantam az ágyára. Keze automatikusan a derekam köré fonódott, de én megszorongattam az ujjait jelzés képen, hogy  ha nem takarodik el a derekamtól, nem csak szorongatni fogom az ujjait, de szép sorjában el is törögetem.

-A kórházban. – mondta holt nyugodt hangon Black nyomozó – A farkas pedig halott.

- Maguk bevittek egy arkangyalt a kórházba? – kérdeztem egyre ingerültebben. Ahogy Gabrielt ismerem nem nagyon fogja rejtegetni magát. Már alapból ahogy kinéz vonzza mindenki tekintetét. Magas,tökéletesen kidolgozott izmok, szőke, gyönyörű kék szempár, izmos kidolgozott felsőtest, gyönyörű, hibátlan bőr…nem beszélve a hatalmas szárnyairól. Hangosan kifújtam a levegőm és megszorítottam az orrnyergem hátha a dühöm ezáltal csillapodik – Nyomozó, miért nem ide hozták?

-A sebei súlyosak és…. – egy pillanatra elhallgatott – Az egyik szárnyát majdnem teljesen leszakította a farkas.

-Köszönöm, hogy értesített nyomozó, az egyik lakótársammal elmegyünk a kórházba és elhozzuk. Itt jobban megtudom majd gyógyítani.

-A farkas kolléga vagy a férfi kollégával érkezik? – kérdezte Black nyomozó, a hangjában szinte túlcsordult az izgalom és kíváncsiság. A farkas kolléga Marie volt, akitől Black nyomozó nem kicsit parázot.  Egy édi kislány, de ha átváltozik egy szörnyeteg.

 -Férfi kolléga. De nyomozó megmondtam már, hogy nem kolléga, csak Max és Marie.

-Elnézést! A kórházban várom önt és Mr…?

-Mr Flier…Max Flier.

-Szóval,akkor Mr Flier-t. - elkértem a kórház címét, elköszöntem és letettem. Max majdnem vissza aludt, amikor megráztam.

-Kelj fel! Gabriel kórházban van. – mondtam miközben az éjjeli szekrényére visszatettem a tollat és a papírt, amiből letéptem egy kis darabot a kórház címével.

-Mi? Miért? – az álom szinte kipattant a szemeiből. De jó neki…én még mindig hulla voltam.

-Egy vérfarkas megtámadta, valószínű, hogy megakarta ölni.

-De miért?

-Szerinted tudom? Majd elmegyek körbekérdezni a város falkájánál, de most először hozzuk haza az angyalunkat.

-Marie?

-Alszik, had aludjon. Sietünk, közeli kórházban van….Remélem. – mondtam és témát lezártnak tekintve felkeltem, de Max elkapta a karom és magához rántott. Megcsókolt, nyelve csak úgy ficánkolt a számban, egy kósza perce belefeledkeztem a csókba, én is behajtási engedélyt kértem a szájába a nyelvemmel, de gyorsan összeszedtem magam és behúztam neki egyet, hogy értse mi is a csízió.

-Miért tagadsz meg magadtól, mikor érzem, hogy te is akarsz?!

-Mit kezdjek egy szárnyatlan angyallal? – tudom kemény volt, de hatásos. Elengedte a kezem és kikelt az ágyból. Régen egy letaszított angyal jött New York-ba, akkor még nem ismertem Max-et, csak hirtelen megéreztem az erejét, ő is őrző volt, de ő nem az arkangyalokat védte, hanem az őrangyalokat. Egyszer egy letaszított meg akarta ölni egy kislány őrangyalát, de Max megvédte, sajnos a szárnyai bánták. Az ereje ugyan megmaradt, mint számtalan heg a testén, de nem lehetett többet őrző csak egy szárnyatlan angyal. Én is az vagyok, mármint angyal, a szárnyaim még tökéletesen funkcionáltak, de el tudtam őket rejteni a kíváncsi szemek elől.

A szekrényemhez érve gyors kivettem az első ruhadarabot, amit találtam. Egy szürke bő melegítő nadrág, fehér sport zokni, és egy hatalmas póló. Lerohantam, Max már várt az ajtóban, ő se vitte túlzásba, a pizsoma nadrágnak funkcionáló bő, fekete tréning nadrághoz felvette a fekete pólóját,amit tőlem kapott tavaly karácsonyra….a felirat a pólón teljesen ráillett: Ha az izmom nem is az IQ HATALMAS! ….ez igaz volt rá. Nem bírtam a polcon hagyni. Pluszban még felvett egy fekete lábujjas papucsot.

-Jó a pólód. – dicsértem meg, hátha elfelejtette az előző beszólásom.

-Kösz, angyalom! – mondta hangosan egy oltári nagy mű mosoly kíséretében…ezek szerint nagyon a szívére vette.

-Vezetsz vagy vezessek?

-Vezetek. – és nem csak, hogy nagyon a szívére vette még irtózatos mérges is. Ha ketten megyünk valahova, mindig próbálja kihasználni az alkalmat, hogy elcsábítson és olyankor mindig hagy vezetni, mert tudja, hogy az útra koncentrálok és kedvére tapizhat. De most nem érdekelte. Kimentünk a dzsiphez, amikor beszálltam a tekintetünk találkozott láttam a szemében a düh és a csalódottság egyvelegét, amit némi szomorúság fűszerezett. Azt hiszem ha haza értünk jár neki egy alapos bocsánat kérés és valami kis engesztelés, ami tuti az lesz, hogy az ágyában kötök ki. De most nem ez a lényeg, koncentrálnom kell az arkangyalomra.

Az út rettentő hosszúnak tűnt a néma csend miatt. Max nem szólt hozzám egy árva szót sem. De ha nem állítom le tuti jött volna a csábítós dumája, amitől a bugyiba olvadok. Hiába vagyok szerelmes belé és ő is hiába szeret őrzök nem szerethetik egymást…sőt állítólag az őrzők senkit sem szeretnek. A kórházba érve azonnal a nővér pulthoz rohantam, ahol egy félig kába alacsony kis tömzsi nővérke állt. Úgy látom Gabriel itt járt. 

-Hello! Robert Black nyomozót keresem! – mondtam sürgetően. A kis nővérke fátyolos tekintettel rám nézett és bazsalygott. Istenem csak egyszer kapjam el Gabrielt egy kanál vízben fojtom meg. Többször jártam már így, hogy miatta szorult a hurok. Egy nő majdnem autó elé ugrott miatta, mert Gabriel rá villantotta csábos mosolyát. –Hagyjuk megkeresem magam. Max te maradj itt. – a fiú bólintott és leült a nővér pult elé a fehér székre. Elindultam a hosszú folyosón, de jobb ötletem támadt. Rákapcsolom magam Gabrielre úgy talán könnyebb lesz. Beszaladtam egy üres szobába és magamra zártam az ajtót. Becsuktam a szemem, a szárnyaim kicsapódtak oldalra, sikerült is levernem valamit és próbáltam ráhangolódni. Először Max-et találtam meg, éreztem a lelkében a fájdalmat. Kicsit bele furakodtam a gondolataiba, de észrevett és könnyedén kizárt. Körülötte az éppen megszülető babák őrangyalai sorakoztak. Amint megszületett egy baba az angyal mellé csapódott. Végre megtaláltam az angyalom…de várjunk csak, nincs a kórházban, de akkor hol van?!

-Gabe hallasz engem? – kérdeztem a fejében – Ha igen bólints. – mivel távol vagyunk egymástól a sima telepátia itt mit sem ért. Gabriel bólintott. Ez jó jel, ezek szerint hall engem. – Veszélyben vagy? Ha igen bólints. – nem tudom, hogy az ereje fogyott el vagy elájult, de tudtam, hogy veszélyben van, mert egy új erő hullám csapott meg, valami nem angyali, valami gonosz. Lekötözték, hogy ne mocorogjon, lelkem a testébe küldtem, ha most rám nyitna valaki, azt hiszem kicsit besokalna, ilyenkor a hajam égnek áll, mintha vízben lennék, a ruhám is ugyanígy mozog, a szárnyam pedig fehéren szinte már nem is fénylik, hanem izzik. Kinyitottam a szemem, de most Gabe szemével láttam a világot. Egy pincében volt, meg kötözve, tökéletes arca teljesen össze van vágva, megannyi penge táncolhatott a mellkasán is, hiszen az is tele a már begyógyulni kezdő sebekkel. Meg mozdítottam egy kicsit a vállát, hogy érezzem a szárnyait, még megvoltak, de a bal szárnya megsérült és összekötötték. Szája kipeckelve, kezei szárnyához kötve, lábai pedig a székhez. Megpróbáltam elfordítani a fejét, hogy jobban megnézzem a helyszínt, de korom sötét volt. Egyszer csak a sötétből egy hatalmas fekete mancshoz hasonlító kéz simította végig az arcát és tépte kis szájából a pöcköt.

-Szervusz Angel! – köszöntött ez mély, szinte morgásnak tűnő hang.

-Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Gabriel helyett most én beszéltem.

-Szerinted nem veszem észre, hogy az arkangyal szinte émelyítően édes félelem illata, egyszeriben undorító és orrfacsaró kíváncsi bűzzé változik?!

-Ki vagy?

-Számít ez valamit? – kérdezte a hang, egyre idegesebb lettem, de hangomban próbáltam nyugalmat csempészni.

-Nekem számít, az én arkangyalom haldoklik előtted.

-A te arkangyalod?

-Én vagyok az őrzője.

-Tudom én azt nagyon jól kedves. De árulj el nekem valamit…Mi is történik ha én a te drágalátos arkangyalod…esetleg megölöm? – hangja kezdett egyre emberibb lenni, a mancs pedig kézzé vált. Hosszú ujjak fonódtak Gabriel aranyszőke hajába.

-Ha az egyik arkangyal meghal – kezdtem halkan – Vagy talán elveszti a szárnyát, az apokalipszist idézhet elő. Az arkangyalok feladata a bukott angyalok eltávolítása a Földről. Ha ő most meghal, az súlyos következményt vonhat maga után. Remélem nem akar bukott angyalokat szolgálni.

-Jaj kedves, én csak a munkámat végzem. De nem vagyok semmilyen alku ellenzője. Ha jobbat ajánlasz a munkaadómnál, talán szabadon engedem a szépfiút.

-Ezt úgy gondolom személyesen kéne megtárgyalnunk. – mondtam, egyre jobban kezdtem megszokni Gabriel csilingelő hangját.

-Rendben kedves! Holnap akár együtt is ebédelhetnénk.

-Rendben. Hol és mikor? –kérdeztem, az erőm egyre jobban fogyott, sose voltam még ilyen sokáig valaki testében, kezdtem gyengülni, azt hiszem ezt a képességem fejleszteni kell.

-Legyen mondjuk fél 1, küldetek érted egy kocsit.

-Nem szükséges van sajátom.

-Akkor reggel egy futárral elküldöm a címet. Addig életben hagyom a te kis angyalod. – mondta és itt nem bírtam tovább, kiszakadtam Gabe testéből, még hallottam ahogy hangosan felüvölt a fájdalomtól, amíg a testében voltam semmit nem érzett, csupán csak lebegett. Izzadtam, de közben a dühtől és a félelemtől, hogy elvesztem az egyik angyalom vacogtam és remegtem. Mivel jártányi erőm nem volt, hogy felkelljek és kinyissam az ajtót maradék erőmmel Max fejébe másztam. „Törj be és vigyél haza!” – mondtam a fejében. Max gyorsan berúgta az ajtót és a karjaiba vett. Hallottam, hogy mond valamit és azt is, hogy a nyomozó kérdezget, de válaszolni nem tudtam. Urrá lett rajtam a sötétség, vagyis elájultam. Mikor felébredtem a kocsim hátsó ülésén zötykölődtem. Felültem, de a fejem úgy zsongott, hogy jobbnak véltem ha vissza fekszem. Egy apró kis kéz simogatta a vállam és egy másik a hajam.

-Marie mit keresel itt? – kérdeztem rekedten. Hangom nőiessége szinte bántotta fülem, hiszen hosszú ideig férfi hangon beszéltem.

-Max szólt Ben bácsiéknak, hogy jöjjenek érted. – mondta halkan Marie.

-Hol van Max? – próbáltam felülni, de Marie nem engedte.

-Mögöttünk jön. – a fáradtságtól nem bírtam válaszolni, csak elaludtam Marie ölében.

Mikor újra felébredtem már az ágyamban voltam. Gyorsan az óra után kaptam, hogy megnézzem mennyi az idő fél 11. A futár a címmel már biztosan járt itt. Kirohantam a szobámból le a nappaliba, de ott senki nem volt, a nappalin keresztül berohantam a konyhába Max álmosan ücsörgött a konyhapultnál a kávéja felett. Egy kis borítékot szorongatott. Oda mentem hozzá és megérintettem a vállát, mire akkorát ugrott, hogy én is megijedtem. 

-Jesszus Angel, ez muszáj volt? – mondta ingerülten, itt nem segíthet más csak a jól bevált bocsi ölelésem. Kezeimet Max dereka köré fontam, fejemet a mellkasán pihentettem – Ez nem fog bevállni. – B terv, mélyen a szemeibe néztem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy ezzel csak rossz fát teszek a tűzre, de ha máshogy nem hajlandó normális hangnemben beszélni velem, akkor átváltok nehéz tüzérségbe. Mondjuk jól esett most ez a csók. Kezeit arcom köré fonta, mintha csak beakarna szippantani, nem távolodtam el, pedig éreztem, hogy jócskán meghallattam a megengedett csók mennyiséget. A nyelve vadul kereste a nyelvem,hogy játszani tudjon vele, de nem engedtem, kicsit elhúzódtam, nem bírtam sokáig türtőztetni magam és újra csókba kezdtünk. Most az én nyelvem volt a kezdeményező, de ezúttal nem vadul válaszolt, csak masszírozgatta a nyelvem, közben kezeink kicserélődtek és immár az én kezem pihent puha arcán és ő fonta körbe a derekam. „Állj!!!!!” üvöltöztem magamban. De hiába, nem tudtam megszökni a puha ajkak rabságából. Még egyszer vettem egy nagy levegőt és belesuttogtam a szájába, hogy vége.

-Bocsánat kérés elfogadva. – lihegte és szemében újra boldogság csillant meg.

-Remélem is, mert több ilyen nem lesz. De mi az a boríték? – bár tudtam, hogy mi mégis még nem akartam senkit bevonni az akcióba. Ez saját probléma.

-Fogalmam sincs, csak a neved van rajta.  – kikaptam Max kezéből a  levelet és leültem az étkezőasztalhoz. Remegő kezekkel kibontottam a borítékot, amiből egy cetli hullott ki és egy kisebb fotó. A cetlin a megadott cím volt, a betűk szépen íveltek voltak, a papírról, mintha kölni illata csapta volna meg az orrom. Ismertem a papíron lévő címet, egy kis étterem volt New York belvárosában. Tipikus újgazdag hely volt, bár nagy számban nyüzsögtek ott természet feletti lények is. A fotón pedig Gabriel volt, ha jól vettem ki egy pincében kötözték meg, hogy még jobban megszégyenítsék pucérra vetkőztették, a felsőtestén alvadt vér volt, ahogy az arcán is. Borzasztó volt így látni őt. Gyors felmentem a szobámba és feltárcsáztam a további 7 arkangyalom számát, hogy megkérdezzem jól vannak e. Egyikükkel sem volt semmi probléma. Mindenki boldogan élte életét, megkértem őket, hogy amint van valami baj azonnal jelezzenek. Előkaptam a fegyverem, amit csak végszükség estében használok és most végszükség volt. Úgy gondolom teakwando tudásom vérfarkasok ellen semmit nem ér. Bármilyen nagylánynak érzem magam, angyal vagyok…ez egy vérfarkas szemében: reggelire elfogyasztott müzli szeletet jelentett. Szóval fegyver nélkül odafent új örző után nézhetnének. A fegyveremet megpakoltam ezüst golyókkal, a biztonság kedvéért raktam még töltényt a táskámba. Háromnegyed 12 , ha pontos akarok lenni gyorsan el kell indulnom, de kitudja, hogy a belvárosban most milyen a forgalom. Gyors magamra kaptam egy térd fölé érő kis lenge fekete szoknyát, egy 8 centis magassarkút, ami feldobott gyorsan 180 cent fölé, és egy kis halvány kék, szinte már fehér lenge inget, ami alá bátran pakolhattam a fegyverem. Hajamat pedig gyors kis kontyba gumiztam.

-Hova készülsz? – lepett meg a bejárati ajtóban Max.

-El. – válaszoltam sietősen.

-Még jó, hogy felöltöztem így mehetünk együtt.

-Max, te most nem jössz.

-Miért?

-Csak! – mondtam kissé ingerülten. Komolyan mondom ha még egyszer megbántom vagy valami, tuti kiharcolja a béke szexet.

-Angel, ne akard, hogy a fejedbe kutassam ki a választ.

-Majd jövök Max! – mondtam és nyomtam egy puszit az arcára, ebből tuti békítő szex lesz.  De most nincs időm elmesélni a dolgokat, meg kellett mentenem Gabrielt. 

-Bazd meg! – mondta és rám csapta az ajtót. Szívem szerint vissza mentem volna és töviről hegyire elmeséltem volna neki mindent, de most szorongat az idő cipő és Gabriel halála nagyon nagy és nagyon rossz dolgokat idézhet elő, nem beszélve a  8 arkangyal közötti kapocs megszakadásáról.

-Sajnálom Max! – motyogtam a kocsiba ülve. Beindítottam a motort és elindultam a megadott címre. Hál’ istennek a belvárosban elkaptam egy igen jó zöld hullámot így csak 10 percet késtem. Gyorsan leparkoltam az étterem előtt, fegyveremet a pisztolytáskámba dugtam, ami eléggé kényelmetlen volt, a melltartó pántom feszt kiakasztotta, ahogy egymáshoz dörzsölődtek, de nyár van és a lenge ing alá, most nem vágytam egy trikóra vagy pólóra. Gyorsan besiettem, volt időm megtanulni magassarkúban szaladni, ezért sem féltem azt felvenni. Egy magas fekete férfi állt az ajtó előtt valószínű engem várt, mert ahogy odaértem hozzá mélyen meghajolt és a karját nyújtotta.

- Miss Moore a gazdám már várja. – mondta alázatosan a kísérőm.

-Sajnálom, hogy késtem. Szólítson nyugodtan Angel-nek.

-Én Dorian vagyok! De azt hiszem jobb lesz ha bemegyünk a gazdám nem szereti ha megváratják. Szabad a karját? – nyújtotta felém újra a kezét Dorian.

Beléptünk a luxus étterembe és egy apró bár felé vettük az irányt.