„Hol vagyok?” kérdezem magamban. Sötétség vesz körül, a
falak közvetlen mellettem vannak, a lábam alatt nem érzem a talajt. „Hol
vagyok?” merült fel újra bennem.
Megpróbáltam kinyújtani a kezem, de valami akadályba ütköztem, mintha
üveg lett volna. A levegőt egyre szaporábban veszem, a mellkasom egyre gyorsabb
tempóban kezd mozogni fel és le. A fülemben hallom szapora szív verésem. „Nem
szabad pánikba esnem. Angel ne ess pánikba!” - biztattam magam.
-Angel….- jött valahonnan egy ismerős rekedt hang.
-Angel….- egy másik, egy kis lány hangja, a sok zokogástól
rekedt.
-Megígérted, hogy segítesz. – a harmadik hangot már
megismertem Zadkiel, a hangját ugyan hallottam, de ő magát nem láttam.
-De én segítek. – kiabáltam.
-Nem igaz.
-Max? – a hangja egész közelről jött – Max segíts! Ments
meg!
-Minek? Hogy folyton visszautasíts? – a hangjából gúny
halatszódott.
-Mi? – lepődtem meg. – Hogy mondhatsz ilyet?
-Mond ki!
-Mit?
-MOND KI! – üvöltötte.
-Nem lehet. – könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Nem lehet? Dehogynem, csak nem akarod, mert csak azért
kellek, hogy legyen akin levezesd a kurva feszültséged. Az, hogy én mit
érzek…hmm~ leszarod. Csak, hogy tudd innentől kezdve magasról, nagy ívben. És
nézd csak… - felgyulladt egy vakítóan fehér neon lámpa. Zadkiel halott kedvesét
szorongatta, Marie ezüst pórázra kötve, mellette Dorian eszméletlenül fekszik,
körötte sok kicsi apró ezüst kereszt izzik. – Azt hiszem rossz fiú lettem.
-Max ne hagyj el. Kérlek! – ahogy kimondtam vettem észre,
hogy hol vagyok. Egy üveg koporsóban feküdtem. Fehér csipkeruha volt rajtam, már
amennyit láttam belőle, ha jól éreztem a bokámig ér, vörös selyem takaró volt
rajtam. Max a koporsó fölé tornyosult, szeméből sütött a harag. Felrántotta a
koporsó tetejét és ajkai erősen rámartak ajkaimra, a fogaink is összekoccantak
egy kósza pillanatra.
-Mond ki. – lihegi a nem túl kedves csókja után. Könnyeim
egyre csak záporoznak, a hangom pedig valahol messze elbújt. – AZ ISTENÉRT MOND
MÁR KI!!! – üvölti hangosan.
-Ne…nem…lehet. – zokogom,immár éber állapotban. Max ölelő
karjai aggódva fonódnak rám. Hatalmas barna szemei könnyekkel teli. Én hangosan
zokogni kezdtem, mire mindenki berohant a szobába.
-Ó kedvesem mi történ? – húz magához Zad, karjaiban úgy
éreztem magam, mint egy kislány az édesapja karjaiban, megnyugtatott a
közelsége.
-Max… - kezdem, de a könnyeim újra záporozni kezdenek.
-Annyira buta vagy, hogy tudnék így viselkedni veled? Soha
nem tennék ilyet. Tudom, hogy mivel jár ha kimondanád azt az egy szót és hiába
akarom mindennél jobban sosem tennék veled ilyen szörnyűséget. Ó Angel én bátran
kimondhatom, hisz csak egy szárnyatlan senki vagyok….a világon mindennél jobban
szeretlek. – könnyei lassan csordulnak végig az arcán. Kibújom a védelmezőm
karjaiból és az ölébe mászom.
-Azt hiszem mi itt már feleslegesek vagyunk. – mondja halkan
Dorian, kézen fogta az ágy mellett kuporgó halkan szipogó Mariet és kimenetek a
szobából, Zad kilökdöste a tátott szájjal bámuló Gabrielt, így újra csak mi
ketten voltunk a szobában.
-Hogy gondoltad, hogy ilyet tennék veled? – kérdezte halkan
Max.
-Ez csak egy buta álom volt. Mennyit láttál?
-Egyszer csak az én nevemet suttogtad és nyugtalan lettél.
Próbáltalak felébreszteni, de nem ment így úgy gondoltam meglesem az álmod. De
nem láthattál, mert elbújtam, aztán hiába szólongattalak nem hallottál.
-Sajnálom. – bújtam jobban hozzá, erre ő gyengéden hajamba
csókolt.
Hirtelen megcsörrent a mobilom. Egy számomra ismeretlen szám
volt, Max felé fordítottam a készüléket, de neki sem volt ismerős. Félve
nyomtam le a kis zöld gombot.
-Haló?
-Angel! Angel segíts!
-Sarah! –a telefon majdnem kiesik a kezemből az ismerős hang
hallatán – Hol vagy?
-Segíts! – zokogja, majd a csattanó hangból ítélve valaki
pofon vágta.
-Kuss te szajha. – ismerős hang cseng a fülembe – Szia
angyalka emlékszel rám?
-Marcell hogy is felejthetnélek el… - némi gúny csengett a
hangomban.
-Nem is örülsz, hogy halassz angyalka?
-Angel, a nevem Angel te dög. – most már mérges voltam, egy
bagoly hangját hallottam meg mielőtt a vonal megszakadt volna. Azonnal
visszahívásra mentem, de nem voltam elég gyors és addigra a készüléket
kikapcsolták. Erdő biztos, hogy erdőben vannak. Gyorsan elmagyaráztam Maxnek az
ötletem és utasítottam, hogy mindenkit ébresszen fel, addig én átöltözöm.
-Ugye ezt nem akarod egyedül elintézni? – fordul vissza az
ajtóban, rá vigyorgok és felé dobom egyik megtöltött fegyverem.
-Mostantól semmit nem csinálok egyedül.
-Helyes – vigyorgott vissza és már el is tűnt. Gyorsan
magamra kaptam egy farmert, egy kinyúlt pólót és a túra bakancsom. Zad rontott
be a szobámba teljes harci díszben. Próbáltam megnyugtatni, hogy a felesége jól
van, már amennyire ilyenkor jól lehet az ember. Marie már Doriannel és Gabeel Max terepjárójának hátsó ülésén vártak minket. Én a kis dzsipemmel mentem,
külön, hogy a farkas trió ne kapjon olyan hamar szagot.
Már jócskán kiértünk New Yorkból mikor elérkeztünk egy
hatalmas erdőhöz. Az útmentén leparkoltam és belegázoltam a vak sötétben. Nem
ért meglepetésként a hátulról való támadás. Suzette vetette rám magát.
-Helló! – hörögte a fülembe és egyik karmát mélyen a
vállamba mélyesztette – Ha most megmoccansz a drága kis barátnődnek annyi.
-Mit ártott ő nektek? – kérdezem.
-Ő semmit, csak te. De a drága kis szárny vesztett pasidat
nem tudtuk megkaparintani.
-Mocskos dög. – próbálok menekülni, de körmét csak még
mélyebbre nyomja, amitől hangosan felkiáltok.
-Ereszd el őt.
-Hoho nézzenek oda. Drága hugocskám. – Marie jelent meg
előttünk átváltozva.
-Azt mondtam enged őt el.
-És ha nem mi lesz?
-Megöllek. – hörögte Marie. Amíg Suzette húgát figyelte
gyorsan elhúztam hatalmas mancsát, amitől karma kijött a jobb vállamból. Erősen
vérzett. Gabe és Zad sehol, pedig csak ők tudnának meggyógyítani, mert még
mindig túl gyenge vagyok, ahhoz, hogy magától beforrjon. A sok vér elvesztésétől
szédülni kezdtem. A világ egyszer csak megszűnt létezni. „Ezt jól elcsesztem,
most mi lesz Sarahval?!” – gondoltam magamban, próbáltam magam visszarugdosni
az ébrenlétbe, de a sötétség erőssebben visszahúzott, mint gondoltam. „Ezt
akarták? Csak azért hívtak, hogy legyengítsenek, de mit akarnak ezzel elérni?”
– töprengtem a sötétségben. Majd hirtelen bevillant, mivel gyenge vagyok nem
érzem a védenceim, így ők szabadon megölhetik őket. „Fenébe! Angel kellj fel!”
Ekkor melegség járta át a testem, végre megtaláltak. Ahogy kinyitottam a szemem
egy hatalmas kék, aggódó szempár nézett le rám.
-Végre velünk vagy. –
mosolygott Gabe kedvesen.
-Hol vagyok?
-Az ágyadban. – suttogta.
-És Sarah?
-Őt Marie, Dorian és Zad elmentek megkeresni.
-Mi? – ültem fel hirtelen. – Megőrültek?
-Nem tudtam őket visszatartani…. – mondta szomorúan Gabe.
-De hát megölik őket.
-Angel, a védenceid nem olyan gyengék, mint azt hiszed. Zad
nagyon erős. Plusz ott van vele a kicsi Marie és a vámpír srác is. Ne aggódj,
épségben visszajönnek.
-És Max? – Gabe mellém mutat. Max végig itt volt mellettem.
Halkan szuszogott, mélyen aludt.
-El sem tudod képzelni mennyire aggódott érted. Nem rég
ütötte ki magát. – mosolygott Gabe az alvó fiúra.
-Neked is pihenned kéne. Én majd őrizlek titeket.
-Mennyi az idő?
-Lassan reggel 6. De most alvás. – apró puszit nyomott a
homlokomra és kiment, én pedig hozzá bújtam Maxhez. Végre normálisan kitudtam
magam aludni.
